1.rész

Az átok

Szép nyári napnak kellett volna lennie, ehelyett még a hó hullott. Aznap éjjel két gyermek született. Az anya, és az a apa is fiatal volt még. A lány haja ében fekete, a férfié inkább barnás volt. De ez nem igazán lényeges.

Hajnali kettő volt, amikor az ikrek megszülettek. Mindkettő fiú volt, ezt biztosan tudjuk, és az egyik Zik. Nem ment minden zavartalanul: hirtelen banditák törtek be, és mivel a teremben tartózkodók nem tudtak mit tenni ellene, ez az egyik gyerek vesztét okozta. Legalábbis nem láttuk többé.

Múltak az évek, a kis Zik felcseperedett, de még kicsi volt olyan három éves. Vígan játszott a barátaival a homokozóban, és talán nem is volt olyan vidám mint hinnénk. Nem volt valami boldog gyermekkora. Az anyja folyton szidta valamiért, és már-már ott tatottak, hogy az kívánta, bár meg se született volna. Az apja meg azért szidta, mert az anyja ideges volt rá.

Szóval mikor vége lett a homokozásnak, megunták az egyik lány felkiáltott:

-         Fogócskázzunk!!!

-         Zik lesz a hunyó!!!!!!!!! – kiabálta mindenki.

Zik ezt már nagyon utálta, de azért a játék kedvéért belement. Tehát számolt tízig. Aztán elkiáltotta magát:

-         Tíz!

És már szaladt is. Hamar megtalált valakit: az a lány volt az, aki a fogócskát kitalálta.

-         Megvagy! – káltotta.

De még el kellett kapnia. Sokáig futottak. Keresztül az erdőn, át a fák között, végigfutottak a parkon. Aztán történt valami: Zik már majdnem elérte, amikor a lány megcsúszott, és majdnem az épp mellettük lévő kútba esett. De Zik megfogta. Szerencséje volt, épp hogy elérte. Aztán felsegítette:

-         Kösz Zik. Most megmentetted az életemet! – mondta hálásan.

Az egész társaság őt éltette, de ő nem volt boldog. Valahogy úgy érezte, el van átkozva. Nem is értette, hogy történhet vele ilyesmi…

Hazafelé kullogott szomorúan. Igaz hazáig nem kellett sokáig mennie: Az erdő is a birtokon volt. Az Asakura birtok épülete még nem volt kész. De csak egy pillanat. Egy kis ház állt most a helyén. Igazán nem volt nagy. Belépett. A nagyapja jött vele szembe. Felettébb boldogan.

-         Mi az, nagyapa? Mi történt?

Erre ő egy pár papírt lobogtatott az orra előtt:

-         Megkaptuk az iskola építési engedélyét!!!! Iskolát építünk a birtokon! Holnap kezdünk!

-         Klassz! – mondta Zik lehangoltan.

Nem az iskola építése hangolta le, inkább nem tudta felvidítani. Nagyapja ezzel mit sem foglalkozva folytatta a dolgát. Zik a szobájába ballagott, ami csupán pár lépésnyire volt onnan…

2.rész

Zik most a szobájában volt. Ott akart lenni, de egy cseppet sem volt boldog. Igazából csak a közérzete volt rossz. Ez rosszat jelentett. Rossz előjel. De mindegy. Kiment a szobából. Ott kint anyukája várta. Fekete haja volt, mint Ziknek, és hófehér arca. Eléggé idegesnek látszott. Egyébként mindig ideges lett, ahányszor csak meglátta Ziket. Pedig csak három éves volt. De ő minden gondjáért őt okolta. Igazából igaza volt, de erről később. Nem szólt a fiához semmit, csak mérges pillantásokat vetett rá. A fiú pedig csak ment tovább. Maga sem tudta hova, csak ment. Közben azon gondolkozott, hogyan mentette meg azt a lányt. De nem töltötte el boldogsággal, sem dicsőséggel. A fák alatt sétált magányosan. Többen is voltak ott, de nem törődtek vele. Féltek tőle. Körülötte mindig furcsa dolgok történtek, pedig csak három éves volt. Éc semmiről sem tehetett. Nem hazugság, hogy csak a jó szándék vezérelte.

Leült az egyik fa tövébe és csak gondolkozott. Előre  nézett, és szinte nem is látott semmit, annyira lefoglalta ez. De mégis: hitelen meglátott valakit: valami történt: egy lány: fuldoklott a vízben. Senki nem foglalkozott vele. Nem is érdekelte őket. Csak Zik, a három éves kicsi Zik pattant fel a helyéről, és futott oda. Csak annyit kellett volna tenniük, hogy kinyújtják a kezüket. Szégyen volt, hogy ez egy kisfiúnak kellett megtennie. Hisz az egyber azt hinné, a Krisztus utáni 563. évben az emberekben már van annyi becsület, hogy segítenek egy bajba jutott társukon.

-         Köszönöm! – mondta a lány, miután kiért a partra. – Hogy hívnak?

A lány vagy elmúlt már húsz eléggé megilletődött, hogy egy ekkora gyermeknek köszönheti az életét.

 - Hmm…Zik. – válaszolta, aztán már ott sem volt.

Most jól kellett volna érezni magát, de nem tette. Sőt! Inkább egyre rosszabbul volt. A közérzete, meg minden. Körülötte már minden… olyan rossz volt úgy érezte, már semmi jó nem lehet az életben.

Hazament. De amikor benyitott: Valaki a földön feküd. A papírjai a földön feküdtek szétszórva. Jobban szemügyre vette az illetőt:

A nagyapja volt!!!!!!!!!!

Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem is tudta mit szóljon. Biztos volt benne, hogy halott volt. Az apja és az anyja csak ott állt, és csak bámult rá. Zik a szobájába rohant. Ott zokogott órákig. Lassan beesteledett.  És ő még mindig a szobájában volt. Aztán végre rávette magát, hogy kilépjen, de nem kellett volna.

A szobájával szemben anyukája állt. Egy éles kardot szegezett magának, és pillanatok kérdése volt, … és használta is…

-         Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!!!!!!!!!!!! – káltotta zik, de nem volt semmi értelme.

Anyja a következő percben élettelenül zuhant a földre. Pedig fiatal volt még… csak tizennyolc éves…

Na igen ez történik mindig, mindig, amikor egy olyan ártatlan lélek, mint Zik, megment valakit…

Ziktől sokat vár a világ…

De nem éertheti, hisz ez erre nem magyarázat: ez csak egy átok, amit egy lány küldött rá, akit Zik még nem ismer, és agddig nem is tudja meg, míg sorsa be nem teljesül…

Addig a napig ugyanannyi ember vére szárad majd Zik szívén, ahány az életét köszönheti neki…

3. rész

Életre szóló sérelem

Tél volt. Sok minden történt Zeke anyja halála óta. Érdemes hozzátenni azt hiszem, eseménydús időszak volt. De kezdjük az elején:… Csak két év telt el és ismét megint rosszra fordult. Bár az iskola, amit Zeke nagyapja ígért valamiért rendellenesen rövid idő alatt felépült, csak mindössze másfél év kellett hozzá, és a kapuit is megnyitotta már az ifjú sámánok előtt. Meg kell mondani, tanárokban sem volt hiány, és hozzá kell még tenni, hogy Zeke is ide járt, mégsem volt boldog. Valamiért úgy hullottak körülotte az emberök, akár a legyek /mondjuk ez túlzás, hisz milyen gyakran ment meg egy ember egy másikat a haláltól??/  Szóval ott tartottunk, hogy fél évvel a megnyitása után olyan tragédia történt, ami örökre tönkretette a fiú életét: meghalt az apja. Természetes halál volt, vagyis inkább volt egy halálos betegsége. Meghalt. De nem ez a lényeg: ami örök időkre megváltoztatta Zeket. Aznap este, amikor az apa megérezte a halálát, behívta a fiát a szobájába. Zeke reménytelenül nézett rá. Tudta hogy mindennek vége. De nem tudta még mi vár rá.

Az apja, mellesleg Alan -nek hívták, így szólt hozzá:

-         Látod… hamarosan távozom az élők sorából…- szólt hozzá gúnyosan.

Zeke szeméből kicsordult a könny. De nem szólt semmit…

-         Ahogy anyád is! – mondta megvetően.

-         Nem igaz?

Zeke akaratlanul is bólintott. És szinte már zokogott. Hisz mit tenne egy öt éves gyerek?

-         De egyvalamit még tisztáznunk kell! – és felült az ágyból amíben feküdt.

-         Mit? – kérdezte Zeke könnyező szemekkel.

Az apa megvetve nézett a fiúra.

-         Hogy a te hibád! Te a te hibád volt minden rossz, ami itt tötént! – ordította a képébe.

Zekenél még jobban elszakadt a cérna.

-         Nem az nem lehet…-sírta, de tudta, nincs igaza…

-         De igen! A te lelkeden szárad minden… a nagyapád halála – ordította, de most eresztett a hangsúlyból, - az anyád halála…

Zeke nem volt magánál csak sírt és sírt, majd kirohant a szobábó. A sajátjába…

Az apja még aznap éjjel meghalt.

Ezután Zeke árva volt. Nem volt senkije. Így telt el tizenegy év. Ez alatt Zeke csaknem felnőtt. Már tizenhat éves volt. És érdemes még megemlíteni, hogy az Asakura sámán iskola legerősebb, és legsikeresebb tanulója. Egy tanár bele is halt ebbe… de csak véletlen volt…

Zeke tovább is tanult, orvos lesz… Nem csoda…