Felmerülő probléma

3. rész

Már vagy egy perce állhattak ott némán. Yoh lábai remegtek az ijedségtől. Még szellemkontrollt sem tudott létrehozni, hisz egy rossz mozdulat akár az életébe is kerülhetett volna. A lány egyre erősebben szorította a kezében lévő tőrt. Amidamaru összeráncolta szemöldökét, s kardjára tette kezét.

- Ö… Hello!- szólalt meg Yoh kissé remegő hangon.

- Hm…- felelte a lány, fejét még mindig lehajtva. A következő reakció már a cselekedet volt. Az ifjú sámánt kirázta a hideg, mikor megérezte a nyakához érő tőr jéghideg pengéjét. Nyelt egy nagyot, majd egy hirtelen mozdulattal elkapta a titokzatos hölgyemény kezét. Kissé erőlködve igaz, de eltolta magától a veszélyes fegyvert.

- Mondd, miért teszed ezt? –kérdezte a fiú, most már ideges hangon.

- Aki itt kérdezhet, az én vagyok!

- Oké… Kérdezz!

- Nálad van valami, ami az enyém!- fejét még mindig nem emelte fel. Amidamaru készen állt cselekedni, de társa felemelte a kezét. A szellem rábólintott.

- Ha odaadom azt a valamit, elengedsz?- próbált egyezkedni a fiú.

- Nem bízom meg idegenekben!

Yoh szabad kezével belenyúlt a zsebébe, és elővett egy láncon függő ezüstgyűrűt. A lány felé nyújtotta, ki óvatosan átvette az ékszert. Felnézett. Szemei szinte lángoltak a dühtől. Hirtelen kiabálni kezdett:

- Szóval mégiscsak te loptál meg!

- Nem! Félreértessz!- tiltakozott- Egy holló nyakában volt…- S elmesélte, mi is történt.

- Hollót mondtál?- kérdezte, s rémület söpört át arcán.

A lány falfehér lett. Úgy érezte, mintha egy percre megállt volna körülötte az idő. Erre a gyors hangulatváltásra Yoh is felfigyelt. Az előbb még dühös lány, kinek szemeiben lángolt a vörösen lobogó tűz, most rémülten állt.

- Talán rosszul tettem, hogy megöltem?- kérdezte a zavartan álló fiú.

- Rosszabbat nem is tehettél volna… - hangzott így a válasz, s a titokzatos idegen leguggolt egy fa tövébe. Most már Yoh is komolyabban vette a dolgot. Az edzés már ki is ment a fejéből. Leült a lány mellé.

- Muszáj volt megölnöm, különben ő öl meg engem.

- Hm…

Egy perces néma csend következett. Az újabb beszédet Yoh kezdeményezte.

És miért baj, hogy ezt tettem?- kérdezte, azonban választ nem kapott. Érezte, hogy valamit rosszul tett, hisz akkor nem viselkedne így ez a lány. Segíteni szeretett volna, de még a problémát sem ismerte. Hát megpróbált ismerkedni.

- Egyébként a nevem Yoh Asakura.- nyújtotta kezét, közben barátságosan mosolygott.

- Szia! Dan vagyok! – viszonozta kicsit félénken.

- Szóval… Segíthetek valamiben?

- Áh… Ez is elég nagy segítség volt.- s elővette az ezüstszínben pompázó gyűrűt.

- De ha jól tudom valamit nem tettem jól. A legkevesebb, hogy kijavítom a hibám.

- Hagyd csak! – Dan felállt, s szembefordult a még ülő Yoh-val. Kis szünet után folytatta:

- Kérlek, bocsáss meg, hogy úgy rádtámadtam, de a mai világban egy lánynak meg kell tudnia védeni magát!

- Nem haragszom!- mosolygott a fiú.

- Kérlek… Nagyon rendes vagy, de most jobb lenne, ha elmennél…

- Miért?- kérdezte.

- Mert akkor téged is megöl…

- Na de ki?

Ebben a pillanatban egy óriási robbanás zavarta meg a park csendjét. A levegőt elsötétítette a por. A fák kidőltek, a madarak rémülten próbáltak menekülni, s egyre jobban lehetett érezni a zord sötétséget, mi egyre csak közeledett…

*                             *                             *

folytatása következik…