2. Fejezet

A nagy veszteség

A lányok nagyon izgatottak lettek mikor meghallották, amit mondtam.

-Biztos hogy legyőznénk! – mondta Lucy- Hiszen a mi erőinkkel szemben nem sok esélye lenne!

- Ja! Az biztos! – szólt Liza- A Tűz szelleme nem hinném, hogy van olyan erős, hogy legyőzzön minket. Főleg ha egyesítjük erőinket, olyankor verhetetlenek vagyunk.

- Hát igen. – szólt Lucy- Krisy, mi a baj? Jól vagy? Olyan szótlan vagy.

- Nincs semmi baj! Jól vagyok. Csak… Fáradt vagyok.-hazudtam- Korábban keltem, mint Ti.

- Ez igaz. – helyeselte Lucy- Feküdj még le egy picit.

- Rendben. – válaszoltam. Mikor az ágyamban feküdtem, rájöttem, hogy tényleg fáradt vagyok. Észre se vettem, olyan gyorsan elaludtam. Mikor észbe kaptam, az ágyamban ültem és sírtam.

- Krisy! Mi a baj? – kérdezte Lucy ijedten

- Rosszat álmodtál? – ölelt át Liza.

Csak bólintottam és a lányok szoros ölelésében folytattam a sírást. Addig el sem engedtek, amig meg nem nyugodtam.

- Csak nem egy fiúról álmodtál, aki Rád sem nézett? – viccelődött Liza. Kicsit meg mosolyogtatott.

- Nem. Annál sokkal de sokkal rosszabat.- mondtam, és újra potyogni kezdtek a könnyiem.

- Jaj! Ne haragudj Krisy! Nem akartalak…

- Semmi baj! – válaszoltam gyorsan.

Miután már tényleg megnyugodtam, elmondtam, mit álmodtam. Megint ugyanaz az az álom, mint reggel. Anna, amint meghal. Mikor befejeztem, a lányok kicsit megijedtek. Hiszen már másodszorra álmodom ugyanazt. Lucy ekkor azt mondta, hogy itt marad velem, míg alszom. Átölelt és ekkor úgy éreztem, hogy biztonságba vagyok, melegség áradt szét a testemben. Hamar el is aludtam. És végre tényleg, komolyan aludtam.

Mikor felébredtem már délután két óra volt. Lucy még mindig mellettem volt. Ő is elbóbiskolt egy kicsit. Most mosolyogva így szólt:

- Kialudtad magad?

- Asszem. Köszi, hogy itt maradtál.

- Ugyan! Nincs mit!

- Liza hol van? – kérdeztem.

- Átment Yohékhoz. – válaszolta.

- Mi nem megyünk? – kérdeztem.

- Szeretnél át menni?

- Igen. Nagyon. El szeretném mondani Annának az álmom.

Gyorsan összekaptam magam és Lucyval már úton is voltunk Anna felé. Mikor már majdnem oda értünk, Lucy visszafogott.

Az egész út során csöndes volt.

-        Nem hiszem, hogy el kéne mondani Annának az álmod!

-        De… - dadogtam. – De hiszen…

-        Krisy! Lehet hogy csak pusztán a képzeleted szüleménye az

egész. Tudod, hogy Anna nem szereti a hülyeségeket. Amikor veled voltam, nem volt rémálmod, igaz?

- Nem. – vallottam be őszintén.

- Látod? Nem kell vészmadárnak lenni. Biztos, hogy az álmod nem jelent semmi szőrnyűt.

- Igen… Lehet… Igazad van. Nem mondom el neki.

- Rendben. – mondta Lucy.

Mikor megérkeztünk épp Jocó mondott egy viccet. De nevetés és taps helyett csak a szokásos fenyegetést kapta. Ez vicces volt. Jobb kedvre derített. Anna komor képpel ült Yoh mellett. A hangulat egész jó volt, de én még mindig csak álmomon és Annán gondolkodtam. Az egészből az lett, hogy inkább elmentem sétálni.

Nem akartam elrontani az estét. Lina is velem volt. Hosszú, csendben megtett út után megérkeztünk egy tóhoz. A telihold fénye visszatükröződött a tó sima tükrén. A szél lágyan fújdogált a lombok között. Leültem a fűbe, és a tavat néztem. Lina törte meg a csendet.

- Mi a baj, Krisy? Az álom nyomaszt ennyire?

- Igen. – válaszoltam- Lucy szerint csak véletlen volt, hogy kétszer álmodtam meg. De én nem hiszem. Túl élethű volt az egész.

- De… Nem tudom. – felelt Lina. Láttam, hogy tanácstalan. Nem tudja, hogy mit mondjon és méginkább nem, hogy mit higyjen. De mindenképpen szeretne megnyugtatni. Addig agyaltam, mígnem léptek zaja ütötte meg a fülem. Lina is hallotta, mert feszülten figyelt a zaj irányába. Én is figyeltem, de nem láttam senkit és semmit. Ekkor lettem figyelmes arra, hogy már besötétedett. Biztos valami éjszakai lény indult élelemért. Újra a tavat kezdtem nézni, és a gondolataimba merültem. De Lina még mindig feszülten figyelte azt a heyet, ahonnan az elöbbi zajok jöttek. Hirtelen egy fiú termett elöttünk.

- Hahó, lányok! – mondta mosolyogva. Ő volt az. Az a helyes, mosolygós, de gonosz Zeke.

- Mit akarsz? – kérdezte szemtelenül Lina.

- Lina! Ne legyél udvariatlan! – szóltam Rá.- Ki vagy és mit akarsz? – kérdeztem ugyanúgy, mint Lina.

- Zeke Asakura vagyok. A legerősebb sámán!

Itt elképedtem.

(- Azt mondta… jól hallottam? Asakura? – mondtam magamban.)

- Azt mondtad, hogy Asakura vagy? – kérdeztem vissza.

- Jól hallotad… Krisy. – válaszolta.

(- Tudja a nevem?)

-Honnan tudod a nevem?! – kérdeztem.

Nem várt választ kaptam.

- Figyellek már rég. Nagyon erős sámánhölgy vagy. És persze nagyon szép! Gondolom okos is. Épp ezért nem kell sokat várnom arra, hogy csatlakozz hozzám! Nem igaz?

(- Úristen! Zeke azt mondta, hogy szép és okos vagyok! Legalább valaki észre veszi ebben a rohadt városban! De…)

- Hogy érted, hogy csatlakozzak hozzád?

- Úgy, hogy hagyd ott az Angels csapatot és az én csapatomhoz, állj! Ha megnyertem a bajnokságot megteremtem a saját sámánvilágom, ahol csak sámánok lesznek. Persze csak a legerősebbek! Mindenki mást elpusztítok!

- Te beteg vagy! – mondtam – Normális ember nem dédelget ilyen álmokat!

- Ez most „nem” válasz? – kérdezte Zeke.

- Az! – feleltem.

- Nos, akkor élvezd az életed, amíg még megteheted! Nem sokára ugyanis nagy harcok lesznek…

- Ezzel mire célzol? – kérdeztem.

- Majd megtudod! – felelte és Rám kacsintott. Épp menni készült, amikor:

- Lina! Szellem-lélek rablótámadás! – üvöltöttem. Titokban persze reméltem hogy kivédi a támadásom. De nem így lett. A védőszellemét, ami mellesleg írtó erős, Lina leterítette, majd az eltünt. Zeke mosolyogva megfordult.

- Hmmm… Csak nem harcolni akarsz… velem?! Ne akarj korán meghallni! Még nincs itt a Te időd!

- Ugyanmár! Ne légy nevetséges! Védőszellem nélküli sámánt nem bántok!

- Ki mondta, hogy szellem nélkül vagyok? – kérdezte kacagva.

És ekkor előhívta a Tűz szellemet.

- Ez lehetetlen! – döbbent meg Lina.

- Az. – feleltem szintén megdöbbenve a látottaktól.

- Csak nem ijedtél meg Krisy? – kérdezte Zeke.

- Hah! Csak szeretnéd! – válaszoltam- Lina! Halálos örvénytámadás! Lina támadása alatt Zeke eltünt.

- Hol van?

- Itt vagyok! – szólt egy hang a hátam mögül, és mielött hátrafordulhattam volna, a Tűz szeleme megtámadott és a földre taszított.

- És most búcsúzz el a világtól! – szólt Zeke komolyan. – Tűzörvény támadás! – űvöltötte. Becsuktam a szemem és úgy vártam a halált. De nem éreztem semmit, ezért fél szemmel néztem körbe. Majd a látványtól teljesen kinyitottam a szemem. Anna volt elöttem, az 1008 gyönggyel tartotta vissza a támadást.

- Anna! Mit keresel itt? – kérdeztem. Ekkor Lucy és Liza szellemeit láttam támadni. Ők gyorsan felsegítettek a földről és ekkor vettem észre, hogy mindenki itt van.

- Gyorsan! Vigyétek innen! – szólt Anna. Mondani akartam, hogy hagyjanak itt, de nem ment. Nagyon fájt mindenem. Láttam, hogy vérzek. A hasam és a kezem tiszta vér. Fausthoz vittek. Ő gyorsan bekötözött, majd ezután segíteni ment a többieknek.

Zeke szinte mindenkit kiütött. Annát hagyta utoljára…

Anna és köztem állt Zeke… Nekem háttal… Valamit mondott Annának, aki támadni akart ezért. De ekkor olyan dolog történt, amit már kétszer is láttam megtörténni.

AZ ÁLMOM!

Anna hirtelen egy tűzgyűrű közepén állt.

- Neeee! Hagyd békén…! Zeke neeee…! – kértem, de mintha meg se hallott volna, folytatta. Könyörögni kezdtem:

- Zeke! Könyörgök, hagyd már abba! – üvöltöttem neki sírva.

Anna sikítását próbáltam elnyomni, de nem sikerült. Próbálta bevetni a gyöngyöket, de azok elszakadtak és szanaszét szóródtak a földön. Mindenki ájultan feküdt a földön én, pedig a maradék erőmet is összeszedve Zekehez sétáltam és a lába elött összeesve könyörögtem neki, hogy hagyja abba. De mintha nem is látta volna hogy elötte zokogog. Annát nézte, amint szenved… Szörnyű jelenetek voltak ezek. Anna még mindig sikított… Majd egy utolsó sikítás és a tűzgyűrű eltünik. Anna megégve, élettelnül zuhant a földre. Oda akartam menni hozzá de nem volt elég erőm hozzá. Láttam és tudtam, hogy vége. Zeke megölte őt… Miután megbizonyosodott hogy Anna meghalt, felém fordult:

- Látod szépségem. Így járnak azok, akik az utamba állnak. Ez csak egy kis ízelítő volt. Nyugi a többiek még élnek. – mondta és adott egy puszit a könnyáztatta arcomra.

- Egyelőre… - ezzel a mondattal eltünt. Majd ekkor minden elsötétedett elöttem.